Búcsúzik a Soundkitchen // újabb veszteség éri a budapesti éjszakát

Dolgok jönnek, mennek. Mi sajnáljuk, hogy visszavonul a Soundkitchen, de megértjük. Mender Szilvia, az egyik alapító egy érdekes levelet irt az egészről, amit szeretnénk Veletek megosztani. Tanulságos lehet. Akinek nem, annak nem...

"Kedves koncertre járó emberek és mindenki, akit érdekel!

Az elköszönésünk után többen megkerestek, hogy szeretnének interjút készíteni velem, hogy mért is ment a levesbe a Soundkitchen. Ahelyett, hogy szépen, visszafogottan, tisztelettel válaszolnék a kérdésekre, inkább úgy döntöttem, hogy megírom én magam, amit el akarok mondani.



Kezdjük az elején. Akit érdekelt, már biztos többször hallotta a sztorit, hogy Réka, Robi és én tényleg egy véletlennek (és a Kertemben elfogyasztott sok sörnek) köszönhetően csöppentünk bele ebbe az egész koncertszervezésbe. Tudatlanul, tágra nyílt szemekkel, óriási parákkal. Onnan jövünk, mint a legtöbb harmincas az országban: állástalanság, megrendelések hiánya, lakáshitel. Csórók vagyunk, szóval nem könnyen dobálózunk a milliókkal (erről volt szó ugyanis az első koncertünk esetében). Ehhez képest valami - akkor még azt hittük - csoda történt: pillanatok alatt sold out lett a Lamb koncert (balra a képen a Soundkitchen csapata és a Lamb - a szerk.), és ha nem is gondoltuk azt, hogy értünk valamihez, de legalább úgy hittük, hogy lehet keresnivalónk ebben a szakmában. Elkezdtük hát gyorsított eljárásban tanulni az egészet, a szavakat, a módszereket, a pénzügyi dolgokat és leginkább a magyar rögvalóságot.


Kívülről jössz egy iparba, nem ismersz senkit, mit csinálsz? Kérdezel és tanulsz. Arra mondjuk nem számítasz, hogy az egyik nagyöreg már az elején lebasz, hogy nem mutatkoztál be neki (ezen azóta is röhögünk, mert egyrészt azt sem tudtuk ki ő, másrészt az életben nem gondoltuk, hogy olyan Tényező lennénk, akiknek be kellene mutatkozniuk a szakmában). De ne legyünk igazságtalanok, alapvetően elég pozitív huzattal és komoly segítőkészséggel találkoztunk a szakma képviselői részéről.

Szóval kérdeztünk (mi az a backline? mi az a FOH? mi az a break even? mi az a kapura?) és figyeltünk az okosabbra (Benő, Adri, Halmos), és alapvetően úgy tűnt, hogy az egésznek a szakmai része nem is annyira ördöngös (végül is arról van szó, hogy meg tudsz-e értelmesen írni néhány levelet, aztán amit megírtál, azt a fontos napon be tudod-e tartatni). Szép lassan kiderült, hogy a külföldi ügynököknek semmi nem számít. Sem az, hogy te ki vagy, sem az, hogy eddig mit csináltál, csak annyi, hogy kifizeted-e a lóvét vagy nem. Ha kifizeted, akkor gyorsan szerződjünk, aztán többé ne is lássuk egymást - a legközelebbinél úgysem emlékszik rád (és valszeg ezért velneszfitneszezteti nyáron a Mi Nagy Fesztiválunk egy hétig a legfontosabb ügynököket Budapesten, hogy emlékezzenek).

Ott álltunk tehát két teltházas koncerttel (Lamb+dEUS), és azt hittük, mi vagyunk a janik, hogy majd mi megváltjuk a magyar muzsikazenét, a Kossuth-díjat meg a homlokunkra tetoválják.

Pedig az égvilágon semmit nem csináltunk, csak elhívtunk két, utoljára kb. 10 éve a csúcson lévő zenekart, kifizettük (mindenféle alkudozás nélkül) a gázsijukat, és ez jól becsapott minket. Azt hittük, hogy jól csinálunk valamit, azt hittük, hogy érdekesek vagyunk, és azt hittük, hogy találtunk egy új fórumot a csilliómillióba kerülő óriásplakátok helyett (Facebook, a hirdetéstukmálás-éra előtt). Hát nem, semmi különös nem történt, csak az, ami zeneileg a 60-as évek eleje óta megy Magyarországon, vagyis hogy éppen mindig 10 évvel vagyunk lemaradva, éppen mindig eljut hozzánk a jó zene, de már akkor, amikor lemenő ágban van (teltházas Bonobo, Pecsába költöző Morcheeba, most ennek örüljek?!?!).


Mindez akkor vágott orrba, amikor a harmadik koncertünkkel megpróbáltunk aktuálisak és menők lenni. Buktunk is egy szép nagyot a Zola Jesus koncerttel, pedig bedobtunk mindent, az interjúkon keresztül a népnevelésen át a videoklip forgatásig. Nem működött. És nem azért nem működött, mert egy órával a koncert előtt megjött egy óriási vihar (ezzel elriasztva a közönségünk 20-30%-át), hanem azért, mert le vagyunk maradva. Hogy egy ilyen - és még csak nem is zeném! - csodálatos produkciót kb. 200 ember néz meg egy európai fővárosban, hát az vicc. Na majd 5 év múlva lesz teltházas Zola Jesus koncert a Hajón, ezt most lefogadom 50 Balaton Szeletben.

Soroljam az ugyanilyen kategóriájú - nemcsak saját - szép nagy buktákat az utóbbi 2 évből? Nem teszem, mert soha többé senki nem hívja el akkor őket.

Szóval itt jött egy apró megtorpanás, de azért ez még nem volt a világvége. Inkább beindult az agyalás, hogy mit lehetne másképp, ment az egésznek professzionális szintre emelése, ment a méricskélés, a rengeteg meeting és a sok-sok tanulás.

Ekkor már megvoltak a következő bookingok, kitáncolni ezekből nem lehetett. Na nem mintha bármikor is ki akartunk volna táncolni mondjuk egy Warpaint koncertből…(Csöndben jegyzem meg, hogy még ez az ünnepi nap sem volt nyereséges, de ez nekem pont a kit érdekel kategória volt, mert ha valamit meg akartam csinálni életemben, az a Warpaint volt.)



Ezután léptünk ki az akolból, az A38-ról, és mentünk mindenfelé, amerre hívtak, de be kell vallani, hogy a nagyja csak nyűglődés volt; úgy döntöttünk, hogy nem nagyon lépünk túl a 300-1000 eurós zenekarokon, ez meg az ördögi kör maga. Nem is vesztesz sokat, de nem is nyersz. Ha van egy jó koncert, akkor örülsz két napot, de kb. ennyi. A legdepressziósabb pillanat a Shearwater volt, a legfelemelőbb Rebekka Karijord koncertje.
És jöttek a megmagyarázhatatlan furcsaságok sorjában: hogy egy aprópénzért árult fesztiválkedvenc nem teltházas (The Cribs), hogy a két évünk legnagyobb számú közönségét egy vállalhatatlan, 16 éves hülyegyerek dj-szettjével érjük el (XXYYXX), hogy egy új-zélandi hipszter zenekarra megbolondul a város (Princess Chelsea), és hogy egy tök érdekes elektronikus zenei cuccra 37-en jönnek el (Death Rattle).

beszámoló a koncertről

A rendszerhez közben egyre jobban igazodsz, mondogatod magadnak, hogy szeretnél mindent tisztán csinálni, de tök esélytelen. A mutyi mondjuk az alap, a számlát felejtsd el, minden kézfogásra megy, aztán ha mégsem, akkor így jártál (te butuska zenész, általában te). Nekem is jobb, ha a számlát elfelejtjük, mert a külföldi gázsik után úgysem tudok áfát visszaigényelni, akkor meg borul az egész rendszer, az állam meg dögöljön meg, nekem ez JÁR.

Miközben vergődsz, hogy hogyan fizeted ki a gázszámlát, egy másik (igen vicces) dologgal is meg kell küzdeni a jó pr-ral rendelkező promóternek. Mégpedig azzal, hogy mindenki azt hiszi, hogy milliárdos vagy, és hogy hétfőnként a Bahamákon nyaralsz. Innentől kezdve meg mindenki le akar húzni. Jó, persze ez abban mutatkozik meg, hogy mindenki kooperálni akar veled, de mivel hülye vagy az egészhez, és nem ismersz senkit, így belefutsz mindenféle szerencselovagokba, hetekre eltűnő 'promóterekbe' és keménykedő, nőket a sarokba szorító lemezlovászokba. De nem akarok nagyon lehúzós lenni, alapvetően tényleg nagyon jó emberekkel találkoztam a két év során, némelyiküket már a barátomnak is mondhatom, köcsögök meg minden szakmában vannak.

Szóval parapéntek még mindig nem jött el, inkább folytattuk az agyalást, hogy mit is kéne máshogy. És a vicc az, hogy nagyjából azóta sem jutottunk semmire. Megvan a támogatásunk, jó dealeket kapunk a helyszíneken, az újságírók segítenek, így a megjelenések is ingyen jönnek, mégsem érdekel senkit semmi. Hosszasan lehetne dumálni a romkocsmákról, a kikopó generációnkról, a pénztelenségről, de minek. Az az igazság, hogy oda-vissza, fentről le és lentről fel mindent kipróbáltuk. Amit mi akarunk, az nem működik. Ha ismert zenekart hozunk, akkor megy a sírás, hogy drága, ha ismeretlent, akkor senki nem hiszi el nekem, hogy kurvajó lesz ez. A fészbukon kiabálnak a rajongók, hogy hozzam az RHCP-t, újságírók sugdosnak mindenféle Pitchfork-kompatibilis zenekarokat, a pénztárcám meg azt mondja, hogy inkább jöjjön valami noname, éppen erre turnézó banda, akik legalább jól szólnak, meg jó fejek.

Azért vagyok egészen biztos abban, hogy nem mi vagyunk teljesen hülyék az egészhez, mert akármikor elmegyek egy koncertre, ami érdekel, az sosem teltházas, pedig nem hinném, hogy valami nagyon beborult zenei ízlésem lenne. (Az elektronikus zenei szcénáról most nem beszélek, mert nem értek hozzá, de látom, hogy ott működik valami. Óriás respekt az NVC-nek, a Küss Mich-nek, a Bounce-nak, meg a többieknek, mindenféle nyalifali nélkül, reméljük, toljátok még sokáig!)

És haladunk tovább. Közben persze egyre több koncert lesz, az ember egyre profibb, ennél fogva egyre kevésbé érdekli az egész, és eljön az a koncert is, amikor egyszerűen mást küld el maga helyett.

És az ember ismerkedik, szórakozik, meetingel, egyre jobban úgy érzi, hogy benne van a szakmában, de közben meg tudja, hogy soha nem fog oda tartozni. Mert nem képes egyórás telefonbeszélgetéseket folytatni a semmiről, és nem képes mindenkivel jóban lenni, és nem képes minden fellépés után azt mondani a zenészbarátoknak, hogy ez volt az évszázad produkciója.

Zenészbarátokról szólva. Jött egy újabb fordulópont, amikor is megkeresett minket (nagy tudású menedzsereket, hahaha) néhány magyar zenekar, hogy segítsünk nekik. Elsősorban azzal, hogy felléphessenek külföldi előadók előtt (jajj drágáim, nem tudtátok még akkor, hogy ennél szarabb meló nincs a világon), majd azzal, hogy segítsünk nekik koncerteket szerezni/szervezni. Visszanézve azt gondolom, ebbe nem kellett volna soha belekezdeni. Ha egyszer belelépsz a magyar zenei élet mocsarába (hoppá, költészet!), akkor azonnal óriási kompromisszumokat kell kötnöd, és örökre utálni fogod magad. Mert hogy mondasz nemet a fontos újságíró zenekarának, hogy mondasz nemet a kornyikáló helyszíntulajnak, és hogy mondasz nemet az unokatesóját is rád sózó Stárnak? Keményen. Kellene. Csak nem megy. Mert ha nemet mondasz, akkor nem lesz ingyen megjelenés, nem lesz ingyen helyszín, és nem lesz Stár.

Természetesen a legnagyobb probléma ebből fakadt, hogy nem tudtunk nemet mondani (pedig mondtunk, több mint 80 zenekarnak, jééézusom), és túl sokan lettek hirtelen, és nem tudtuk normálisan elvégezni a munkát (pedig addigra már a képbe került egy 10 fős szuperjófej kis társaság is, akik mindenben segítettek nekünk, és nélkülük kb. beledöglöttünk volna). És ha nem végzed el a jól a munkát, akkor minek vagy, és persze, hogy nem leszel népszerű, ezt el kell fogadni.

És ebben az egész melóban semmi jó nincs. Azt próbálod elérni, hogy a - jó esetben általad kedvelt - zenekar felléphessen valami szutyok helyen az 500 forintos bevétel 70%-áért. Sok-sok sírás árán eléred ezt, majd eljön 50 ember, és természetesen szarul szól az egész. Minek ez? Sokszor megkérdeztem a zenészeket, hogy nekik legalább jó-e, ha fent állnak a színpadon. Ha azt mondták igen, akkor kicsit boldog voltam, amúgy meg egy kínszenvedés az egész.

Az utóbbi egy évben oltári mennyiségű magyar koncerten voltam (az már más kérdés, hogy hányszor maradtam végig), és egy-két kivételtől eltekintve szinte mindig kínosan éreztem magam. A baloldali hangfal leáll, a frontember motyog, a közönség pofázik, a vetítést én összerakom egy ppt-ben. És tényleg nem tudom eldönteni, hogy melyik irányt kell választani: A: hééé, kezdjetek már valamit magatokkal és legyetek profik, vagy B: szarjátok le és élvezzétek az egészet! Én mostanában a B felé hajlok.

Mert vannak itt profik.

Vannak itt cégek, melyek tudományos, márketingos alapon közelítenek a zenéhez, de büdi az egész. A zene nem mosópor, a Mika nem a Boiler Room, a csomagolás nem fedi el az ötletek teljes hiányát. Vannak itt valamilyen oknál fogva felkapott fiatalok (hiphopnak becézett, magyarul szövegelős horrorzene, WTF??), akik most egy pillanatig azt hihetik, hogy valami fontos dolog történik velük, de ha önálló koncertet szervezel nekik, akkor rögtön látszik, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja, a 150 000-es fészbuk rajongótáborból csak 150 arc jön el. Vannak itt nagyöregek, akik kivárták, amíg eljön az ő idejük, türelmesek voltak, és időben átváltottak szép, magyar nyelvű dalokra. Eljött az ő idejük, és a nagyi és a kisonoka már együtt jár koncertre. Ha meg együtt járnak koncertre, akkor van tömeg, ha meg van tömeg, akkor lehet számolni a dellát. Na persze. Ők azok, akikről mindenki azt hiszi, hogy aranyban fürdenek, olyan jól megy nekik. A bilibe meg belelóg a kiskezem. Több jól futó (emerkettős=csúcskategória) zenekar vergődését néztem végig közelről, az egész egy vicc, de legalább színpadra léphetnek a kolbászfesztiválon meg remélhetőleg punani is jut nekik.

Szóval erről ennyit, remélem, mindenki jól megsértődik (ne).

És beszéljünk a legnagyobb problémáról, a fájó helyszínhiányról. Ezerszer elmondtuk sok helyen, hogy egy értékelhető helyszínnel (A38) nem tudunk mit kezdeni. Dátumegyeztetési problémák, túl nagy, túl kicsi, túl drága - ezer gond merül fel akkor, ha egy helyszínre van korlátozva a szervezési lehetőség. Ha egy értékelhető hely van Budapesten, akkor abból az lesz, hogy Asaf Avidan egyedül haknizik a MÜPÁ-ban, hogy Amon Tobin zseniális ISAM show-ja helyett kapunk egy nagyszerű Balaton Sound veretést, hogy a Portishead 100 ember előtt lép fel, hogy Nneka

Igen, nagyon szerettünk az Akváriumba menni, de inkább az ott lévő dolgozók miatt, a támogatás és a határtalan kedvesség miatt, nem pedig azért, mert az egy értékelhető koncerthelyszín. Ugyanez érvényes a Toldira, de oda is inkább a Manek miatt megyünk, mert van olyan bolond, hogy ne lehúzzon, hanem még ő tegyen bele pénzt a Kultúrprogramba. A Trafó lehetne még jó hely, főleg a mi punnyadós zenéinknek. Halmos Andrisnak személy szerint is nagyon sokat köszönhetek, de ott meg állandó egyeztetési problémák vannak, ráadásul a helyszín csak a tényleges kultúraközvetítés (színház, tánc, stb) után kap lóvét, a könnyűzene csak egy megtűrt valami.

A többi meg. Eh. De most komolyan. Programot akartok, vagy ordenáré részegeskedést? Nem lehet az, hogy lebasztok azért, mert a közönségünk nem iszik (megtörtént)! Nem lehet az, hogy körbenyaltok, hogy de jó, hogy végre van egy társaság, aki kultúrát (blöee) hoz Budapestre, majd ugyanazzal a lendülettel azon sírtok, hogy kevesen jönnek a kultúrára (blöee). Nem lehet az, hogy csóringer magyar zenekaroktól lehúztok 20-30%-okat, nem Artisjusra, nem áfára, csak úgy, miközben mindenki tudja, hogy nem ebből éltek, hanem a pörgő pultotokból (és itt szeretnék hozzászólni a nyári A38 Tetőteraszos vitához, azzal, hogy ott legalább minden korrekten megy, csak éppen el kéne olvasni a szerződést, amit 25-ször átküldenek nektek). Nem. Ez így nem működik. Fogalmam sincs, hogy működik.

Ami a lényeg, hogy vagy csináljátok, vagy ne csináljátok. Nehogy már a zenekarok legyenek nektek hálásak, hogy felléphetnek nálatok (mert most ez van, örülj, hogy fellépsz, fél áron még piát is kapsz)! Kamu koncertszervezés ne legyen, mert annak semmi értelme (még támogatást se kaptok rá).

És kb. ezért hagyjuk mi most abba (persze a mindenféle személyes indokok mellett), mert én nem fogom magamat koncertszervezőnek mondani, ha csak mismásolok, és nem maradok promóter csak azért, hogy ingyenjegyem legyen mindenhova.

Szóval itt vagyunk most. Apukám mindig azt mondta, hogy visszafelé ne rugdalózz, kislányom, de ez most mégis kikívánkozott.

Ahogy írtuk a búcsúlevelünkben, köszönünk mindenkinek mindent, tényleg tök jó volt, és pont azért szállunk ki most, hogy még épp jó emlék legyen. A többieknek meg kitartást, sok szerencsét, és valaki hozza már el Imogen Heapet, mert ÉN FOGOM!

Mender Szilvia
Soundkitchen"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése